Mátyás FUSZ

The Human Body, For Machines

Archive

On view: 14 October 2026 – 13 November 2026
Opened by: 20 perccel a jövőbe (Dávid Andersen, Balázs Lövenberg, Anna Szabó-Kállay)

Text (HU)

Fusz Mátyás: Az emberi test, gépeknek

Amikor 1972-ben útnak indult a Pioneer-10 űrszonda, egy arannyal bevont alumíniumlapot is magával vitt, amelyen az emberiség megpróbálta megmutatni magát egy elképzelt földönkívüli civilizációnak. A plakett készítőinek ehhez olyan formát kellett találniuk, amelyről feltételezhették, hogy egy számukra ismeretlen létforma számára is megfejthető lehet. A különféle tudományos ábrák mellett két meztelen emberi alak is helyet kapott rajta. Az emberiség egészének önreprezentációja a test látható formájára támaszkodott, mintha annak felépítése és arányrendszere valamiféle, a kulturális meghatározottságokon túlmutató evidenciával rendelkezne. Mintha a test volna önmagunk azon része, amely a legkevesebb magyarázatra szorul, amelynek felismerhetősége túlélheti a közös nyelv és tapasztalat hiányát is. Pedig ami számunkra magától értetődően emberi alak, az az ismeretlen másik számára korántsem feltétlenül az. A megmutatkozás szándéka így magában hordozza a másik nézőpontjának elképzelését és a fordítás problémáját is, vagyis hogy miként jeleníthetjük meg önmagunkat úgy, hogy az ábrázolás a saját érzékelési és értelmezési kereteinken kívül is hozzáférhetővé váljon. Hiszen amikor a másik számára igyekszünk érthetővé tenni valamit, óhatatlanul saját elképzeléseinkből indulunk ki arról, hogy mit és hogyan lesz képes befogadni. 

Az emberi test, gépeknek. Fusz Mátyás legújabb kiállításának címe valami egészen hasonló szándékot fogalmaz meg, amennyiben az emberi testet egy tőlünk különböző másik számára próbálja hozzáférhetővé tenni, noha a címzett ezúttal egy nagyon is valóságos technikai működés. A részes eset egészen hétköznapi nyelvi viszonyt teremt: valamit valakinek, valaminek készítünk, mutatunk; valamiféle odafordulást sejtet, és annak feltételezését, hogy a megmutatkozás módját a címzett sajátosságaihoz is igazítjuk. A gépeknek szánt test így az ábrázolás és közvetíthetőség kérdését helyezi előtérbe: hogyan alakítható át egy emberi nézőpontból létrehozott kép úgy, hogy az egy másféle, tőlünk merőben eltérő működés számára is megragadhatóvá váljon? Fusz műveiben e kérdés kap konkrét formát a festészet és a digitális gyártástechnológiák keresztmetszetében, ahol a kép egyazon alkotói folyamaton belül eltérő szabályok, folyamatok és leképezési elvek mentén alakul át. 

A galéria terében látható művek egy több, egymásra épülő munkafázisból álló folyamat eredményei, amelynek kiindulópontját emberalakokat ábrázoló festmények adják. A képeken megjelenő alakok felismerhetően emberiek, miközben bizonyos pontokon eltávolodnak a test megszokott képi megjelenésétől, sajátos feszültséget teremtve ismerősség és idegenség között. A festmények ezt követően magassági térképekként (heightmap) szolgálnak digitális feldolgozáshoz. A magassági térkép olyan képi adatreprezentáció, amelyben az egyes pontok világossági értékeihez térbeli magasságok rendelhetők. A világosabb felületek így magasabb, a sötétebbek alacsonyabb térbeli pozícióknak feleltethetők meg, a tónusok közötti átmenetek pedig a létrejövő felület domborzatát alakítják. Az így meghatározott háromdimenziós geometria 3D-nyomtatás révén fizikai formát ölthet, jelen esetben domborművek és szobor formájában. A gépi eljárás nem az ábrázolt emberi testet ismeri fel, és nem is a festmény jelentését fordítja le valamiféle térbeli megfelelőre, hanem olyan számszerű összefüggések szerint dolgozza fel a képet, amelyek számára a váll, a mellkas vagy egy végtag a felület más pontjaihoz viszonyított értékek együtteseként jelenik meg. A festményből így olyan objektum jön létre, amelynek formáját a kiinduló kép határozza meg, és amely annak sajátosságait még magán viseli, de amelynek térbeli viszonyai már másfajta törvényszerűségek szerint szerveződnek. Fusz ezt követően a gépi eljárással létrehozott domborművek felületét ismét tovább alakítja, a festmény tehát előbb adattá, majd térbeli objektummá válik, végül pedig ismét az emberi kéz formáló tevékenységének tárgya lesz – a folyamat így embertől géphez, majd géptől emberhez vezet vissza. Kép és objektum között nincs maradéktalan megfelelés: ami az emberi tekintet számára jelentéktelennek tűnik, a gépi feldolgozás során meghatározóvá válhat, és olyan formai sajátosságokat eredményezhet, amelyek a festményen korábban nem voltak jelen. A gépi eljárásból adódó eltérések, apró kisiklások és olykor váratlan következmények pedig újabb megfigyelések kiindulópontjaivá válnak. Festmény és objektum így egymás felől válnak újraértelmezhetővé, a művész pedig olyasvalamivel találkozik újra, amelyet bár maga hozott létre, időközben részben idegenné vált számára. Felmerül, hogy voltaképpen mi biztosítja a figurák azonosságát az átalakulások során, és hol húzódnak a felismerhetőség ingatag határai: mely jegyek szükségesek ahhoz, hogy továbbra is emberi testként tekintsünk rájuk? Mennyiben marad ugyanaz az ábrázolt test, ha az azt alakító gép számára annak emberi mivolta nem bír jelentőséggel? 

Fusz művészeti praxisában régóta meghatározó az a különös figyelem, amellyel az emberi tapasztalat sokszor nehezen megragadható jelenségei felé fordul, és amellyel a magától értetődőben valami további megismerésre érdemest fedez fel. Kíváncsiságát rendszerint maga teremtette módszertani keretek között tartja fenn: szabályokat állít fel, eljárásokat talál ki,  amelyek a figyelem sajátos kerülőútjait rajzolják ki, és amelyek révén egy ismerős jelenség új oldaláról mutatkozhat meg. Ezek a módszerek egyszerre adnak irányt a vizsgálódásnak és teremtenek lehetőséget arra, hogy a megfigyelés tárgya ellenálljon a róla alkotott előzetes elképzeléseknek. A figyelem így időben kibontakozó gyakorlat, türelmes játék, amelyben a látszólag jelentéktelen részletek, az észlelés apró bizonytalanságai és a véletlenszerűnek tűnő összefüggések egyaránt jelentőségre tesznek szert. A megismerés lassú közeledés, kitapogatózás, amelyben a világ megismerhetőségébe vetett, szinte gyermeki bizalom annak belátásával társul, hogy a megfigyelés tárgya sosem meríthető ki egyetlen nézőpontból. A gépi feldolgozás bevonása ennek a figyelemnek egy újabb formáját alakítja. Ahhoz, hogy a kép a kívánt módon váljon feldolgozhatóvá, a művésznek a festés során számolnia kell a gép lehetőségeivel és korlátaival. A technikai eljárás sajátosságainak figyelembevétele ezért az alkotói gondolkodásba is beépül, hiszen Fusz saját alkotását egy tőle eltérő működés lehetőségei felől kénytelen szemügyre venni. Ebben van valami a közös nyelv keresésének kísérletező természetéből. A kölcsönös megértés lehetősége gyakran egy olyan közös kiindulópont megtalálásán múlik, amelynek érdekében a résztvevők hajlandók módosítani megszokott vagy számukra kényelmes kifejezésmódjukon. Noha úgy tűnik, ebben az esetben a viszony aszimmetrikus, Fusz mégis úgy közelít a géphez, mint amelynek sajátos működését érdemes megismerni, és amelyhez saját alkotói döntéseit is hozzáigazíthatja. A géppel való kooperáció, annak ágenciaként való fellépése így egyben kompromisszumkeresés. Fusz bizonyos mértékig lemond a mű alakulásának közvetlen ellenőrzéséről, miközben éppen ezzel teremt lehetőséget olyan formai megoldásokra, amelyek csupán a festészet eszközeivel nem jöhettek volna létre. Együttműködésük a kontroll és az átengedés, a szándékosság és az előre nem látható következmények közötti érzékeny egyensúlyban bontakozik ki. 

A munkák időbelisége szintén ebből a sajátos alkotói viszonyból következik. A festés lassúsága, a felület alakulásának folyamatos követése, a formák hosszas keresése és alakítása, majd a gépi feldolgozás sajátos ritmust kölcsönöz a műveknek, és feltételez olyan időtapasztalatot, amelyben az alkotás és a megfigyelés nehezen választható el egymástól. A technológia alkalmazása így paradox módon a figyelemre fordított időt növeli meg, eltávolodva attól a produktivista időfelfogástól, amely a technikai fejlődés értelmét elsősorban a munkavégzés felgyorsításában és az emberi ráfordítás csökkentésében látja.

A kiállítás egésze végső soron saját nézőpontunk korlátaira és az emberi tapasztalat viszonylagosságára irányítja a figyelmet; ami számunkra ismerős és egyértelmű, egy másik nézőpontból elveszítheti magától értetődőségét, és vele együtt meginoghat az a bizonyosság is, amellyel a világ felé fordulunk. Az emberi észlelés és értelmezés kizárólagosságának kérdése így a másikhoz való közeledés lehetőségével kapcsolódik össze, amely talán éppen a megszokott értelmezési kereteink részleges felfüggesztésével kezdődik.

Major Alexa