Anna Mark

Minden helyekről

Archive

Miről szóljon egy megnyitó beszéd? Tanácsért magához a művészhez, Márkus Annához fordultam, aki így írt a műkritikus feladatairól 1948-ban a Válasz című folyóirat hasábjain:

„Nem kell a műalkotásnak más formanyelven amúgy sem kifejezhető tolmácsolására törekedni, mert ez […] szépirodalmi ambíciókra csábít, ez viszont legtöbbször nem helyes, mivel csak nagy tehetségek rendelkeznek olyan kifejező készséggel, ami lehetővé teszi, hogy a kritikus irodalmian tudja ismertetni a műalkotásnak a művészi mondanivaló és esztétikai megfogalmazás által létrejött egységét. […] ha a nézőnek helyesen irányított szempontokra hívják fel a figyelmét, maga is rájön a kép művészi értékére, sőt befogadja, ha nem befolyásolják.”

Írta ezt Márkus Anna alig húsz évesen. Hogyan került egy húsz éves főiskolai hallgató a Válasz szerzői közé? Anélkül, hogy unalmas vagy érdektelen életrajzi adatok ismertetésébe fognék, fontosnak gondolom bemutatni azt a szellemi közeget, amelybe a művész már nagyon fiatalon, családja révén került. Anyai nagyapja Vészi József író, újságíró, országgyűlési képviselő volt, számos neves lap főszerkesztője. Legidősebb lánya, Vészi Margit Molnár Ferenc íróhoz ment feleségül, közös lányuk, Molnár Márta (második férjének nevével, ismertebben, Sárközi Márta) író, műfordító 1946 és 1949 között a Válasz című folyóirat kiadója és szerkesztője, Márkus Anna unokatestvére volt. Anna már egészen fiatalon otthonosan mozgott a magyar irodalmi és képzőművészeti életben.

Fontos szereplője volt fiatalságának a szintén rokon Mándy Stefánia, költő, művészettörténész, aki néhány gimnazistának, köztük Annának és barátainak a saját lakásán tartott művészettörténeti szemináriumokat az akkori kortárs művészetről. Elvitte a fiatalokat számos festő – például Bálint Endre, Anna Margit, Korniss Dezső –műtermébe, hogy közvetlenül ismerkedhessenek meg velük és képeikkel.

Márkus Anna 1945-től festőnek tanult a Képzőművészeti Főiskolán. Az imént idézett cikke egyike a Válaszban megjelent három írásának, amelyek Vajda Lajos, Barcsay Jenő és Nagy István kiállításairól szólnak. A névsor utat mutat, hiszen jelzi a festőnövendék érdeklődésének irányait, azokat a festői problémákat, amelyek munkássága során őt is foglalkoztatták, azokat az érett mesterekben méltatott minőségeket, amelyek később az ő munkáin is visszaköszönnek.   

Vajda Lajos képeinek a valósághoz való viszonyát csodálta, a teremtett világot, ahol egyensúlyban, szétválaszthatatlan egységben van a külvilág és a művész saját fantáziája, érzései, gondolatvilága. Lenyűgözték Vajda érzékenységükben is biztos vonalai, arányérzéke, torzítás- és indulatmentessége.

Barcsay Jenő munkáin a konstrukció, az elemek egymáshoz való viszonya, a sokszor színekkel kifejezett fények és ritmusok, az egyszerű formák, a formai redukció ragadták meg figyelmét. Nagy István művészetében a népművészet egyszerű kifejezésmódját, a szokatlan ritmusérzéket és a fegyelmezettséget tisztelte. Kiemelte a finom színhasználatot, amelyet a pásztorfaragásokéhoz hasonlított, míg a képeken a foltok ismétlődését a népballadák sorainak visszatérésével vonta párhuzamba.

Mindezekből Anna Mark munkáin sok összetevő visszaköszön, líraiság és konstrukció egyaránt sajátja, jellemző rá a valóságnak a művész belső világán átszűrt láttatása. Ennek megfelelően művészetéhez az intellektuális vizsgálódáson, az érzékiségen és a szelíd humoron keresztül vezetnek utak. Utóbbi fegyelmezett képeinek különösen szerethető vonása, amelyet egy váratlan kanyart vevő vonalban, egy rózsaszín árnyalat szabadságában, vagy egy a nehézkedés törvényeire fittyet hányó motívumban fedezhetünk fel. Vera Molnár fordulatát kölcsönözve, aki szintén a második világháború után induló és Franciaországban kiteljesedő magyar művészgeneráció tagja, ez a „rendetlenség a rendben”.

Térjünk rá arra a prózai kérdésre, hogy mi látható a képeken? Talán közelítsünk a kiállítás címe felől: Minden helyekről… szól Anna Mark művészetében. Képei helyeket idéznek. Ismert néhány olyan hely, amely ihlető forrásául szolgált, mint Vészi nagyapa izbégi birtoka Szentendre mellett, ahol gyermekként a nyarakat töltötte, a görög szigetek fehér épületei, vagy Anna vidéki háza Franciaországban (ahogy ő hívja, a telek, le parchet), ahol nagyon szeret időzni, és amely szerepel a Sarkantyu Illés által készített portréfilmben is (Anna Mark: G209). Az ihletadó helyek soha nem felismerhető, direkt utalásokként jelennek meg. Noha munkáját konkrét látvány inspirálja, képei elvontak, egyszerű geometrikus formák és érzéki felületek hozzák mozgásba képzeletünket.

A Kisterem Galéria két termében látható munkák egymástól eltérően idézik fel a művész számára fontos helyeket. Az egyik terem monokróm reliefjein építészeti elemek felvillantásával külső tereket, épületeket látunk. Reliefjei az általa kidolgozott speciális technikával készülnek, a márványpor, homok és műgyanta keverékéből álló anyagot festőspaklival, festőkésekkel keni a felületre. A kiállított monokróm, fehér felületeken a faktúra minősége, porózussága, a felvitt rétegek közötti leheletnyi különbségek teszik líraivá az átgondolt, sokszor a formák pozitív-negatív változatainak játékára építő kompozíciókat. A rétegesség építészeti rajzok és régészeti feltárások asszociációit hordozza. A reliefek befogadását meghatározzák a fényviszonyok, a napszak, a beeső fény szöge és erőssége alakítja az árnyékokat, a kontúrok intenzitását, a felület minőségét. Hosszan, többször nézve a reliefek állandóság és változás keveredésének élményét adják.

Anna Mark minden nap rajzol, építészeti indíttatású motívumok kerülnek a papírra, a megannyi részletben, az apró, árnyalatnyi különbségekben mutatkozik meg végtelen fantáziája és érzékenysége. A reliefekre sokszor a papíron születő ötletek átiratai kerülnek. Az alkotás közvetlenségét hivatott felvillantani a reliefek mellett látható néhány tollrajz.

A másik teremben az 1970 körül készült, piros alapszínre komponált, Magyarországon eddig még be nem mutatott olaj-papír munkák bensőséges hangon szólnak az emberlakta környezetről. Mindkét teremben emberlakta, ember által épített és használt környezetről van szó, míg a reliefek esetén mintha kívülről látnánk az épületeket, addig a korábbi papírmunkáknál belső terekben járunk. A piros rajzok a ház ősképét idézik, akárcsak Louise Bourgeois A görbe ház (2010) című parányi rózsaszín márvány szobra a Whitney Múzeumban, amely, akár a gyerekrajzok, nagyon redukált eszközökkel, csak az ajtó és ablaknyílások bemélyedésével, valamint a tető és a fal síkjának találkozásával írja körül a ház, az otthon képét. Személyességét a hajlított forma adja. A szobor tömör, nem lehet belátni a belső terekbe, amelyek az emlékeket hordozzák. Anna Mark rajzainak nincsen címük, az ábrázolás tárgya nagyon kevéssé meghatározott, felismerhetjük ugyan egy ház körvonalát, vagy egy támlás szék alakját, bent vagyunk, de a konkrét utalások mellőzésével a művész teret enged a nézőnek, hogy saját élményanyaga költözhessen a művekbe. Itt sem találunk teljesen szabályos egyenes és szögletes vonalakat, a formák organikusak, a felületek nem homogének, egyenetlenek, hordozzák az idő nyomait

Kissé kilóg az építészeti kérdéskörből az a fekete relief, ami a piros művek mellett függ. A durvább, érdes, matt, meleg fekete felületből kiemelkedő szabálytalan körvonalú formák szerszámokra emlékeztetnek. Eszünkbe juthatnak róla Louise Nevelson nagyméretű, fekete monokróm szobrai, amelyeken a talált tárgyak, bútoripari hulladékok sorolása Anna Mark munkájához hasonlóan egy szövedéket hoz létre, amelyben az egyes tárgyak felismerhetőségének nincs jelentősége, a lényeg a használati tárgyak hordozta emlékezet.

Anna Mark fiatal korától érdeklődött a néprajz iránt, kötődése a magyar népművészethez a tárgyak gyűjtésére ösztönözte, az ötvenes évektől kezdve gyűjtött különféle szerszámok és eszközök veszik körül otthonában is. Ezek közül elhoztunk néhányat – egy kulcsot egy gyalut és két viaszöntő formát. Az eszközök, az ember környezete, magukon viselik a múlt, a használat nyomait. A kopások, a fényes fafelületek, a deformálódások, hasadások a korábbi igénybevétel, megannyi érintés lenyomatát őrzik, az egykor jelenvoltakat idézik, a valaha létezettek bizonyosságát jelenítik meg.

Emlékezzünk minden helyekre Anna Markkal közösen, a kiállítást megnyitom.

Árvai Mária